Juhász Ferenc 1928. augusztus 16-án született Bián. Az elemi iskola négy osztályát szülőhelyén végezte, a római katolikus iskolában (1934–1938), polgári iskolába Bicskén járt (1938–1942), majd 1942 és 1946 között a budapesti Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanulója volt. Érettségi után (1946 május) beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, a magyar–szanszkrit szakra. 1947-ben gyári munkás lett a Francia–Magyar Pamutipari Műveknél, majd 1948 augusztusában a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja, 1948 őszétől folytathatta egyetemi tanulmányait. A kollégiumban találkozott Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vett. Felesége tanár és irodalomtörténész volt. 1972. december 14-én öngyilkos lett. Házasságából egy lánya született (Katalin, 1951).
Fotók: Valuska Gábor
Az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyta. Első két verse (Arany, Ezüst) a Diárium karácsonyi számában jelent meg. Első verseskönyvét a Franklin Társulat adta ki 1949-ben, ugyanekkor – rejtve – Baumgarten-díjat kapott (6000 Ft). 1949 szeptemberében társbérleti lakást kapott a II. kerületi Szemlőhegy utca 23/b. szám alatti házban, ahol bérlőtársai Nagy László, Kormos István és felesége, Gyarmati Erzsébet. 1951-ig a Könyvhivatalban és a Magyar Írószövetség Lektorátusában dolgozott, s 1951. december 1-jétől 1974-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt. 1946-tól 1956-ig tagja lett az MKP-nek, illetve az MDP-nek.
1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjat kapott. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja. 1951-ben Apám című verséért megkapta a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután azonban költészete hamar tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják (1951). Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérik: felesége hosszú depresszióba esik, amely haláláig többször is kikapcsolja az életből. 1952-ben részt vett a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozott. 1952-ben Bulgáriába utazott egy nemzetközi írótalálkozóra. Vapcarov halálának tizedik évfordulójára 1954-ben jelent meg korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955–56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lett, aki olyan versekkel jelentkezett, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen.
1956 forradalmát és annak leverését Budapesten élte át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyedt, s kórházba került. 1960-ban a British Council meghívására három hetet Angliában töltött Tamási Áronnal, Ottlik Gézával, Kardos Tiborral és Köpeczi Bélával. Onnan Franciaországba, Párizsba utazott, ahol tizenkét év után újra találkozott festő barátjával és fiatalkori mentorával, a biai Hantai Simonnal.
Egész pályáját végigkísérték az utazások: 1962-ben egy íróküldöttség tagjaként a Szovjetunióba utazott, 1965-ben Bécsben járt Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Simon Istvánnal és Darvas Józseffel. Majd újra Bécset és Grazot látogathatta meg, s Varsóban megnyitotta a Vörösmarty-estet; 1966-ban Párizsban egy költő-küldöttség tagja, 1967-ben részt vett a finnországi Lahti Nemzetközi Írótalálkozón, 1968-ban Zágrábba utazott egy nemzetközi avantgárd kongresszusra, 1977 tavaszán a Svéd Királyi Akadémia vendégeként három hetet töltött Svédországban, majd Kubába utazott egy kulturális kormányküldöttség tagjaként. 1977-ben költői felolvasó körútra ment az Egyesült Államokba Vas Istvánnal, Weöres Sándorral és Vajda Miklóssal. 1982-ben költői estet tartott a Berlini Magyar Intézetben, majd ugyanez év telén költői körúton vett részt Angliában Weöres Sándorral, Nemes Nagy Ágnessel, Vas Istvánnal, Pilinszky Jánossal és Vajda Miklóssal. Közben többször utazott Franciaországba, költői estet tartott Prágában, költői világkongresszuson járt Hollandiában (Rotterdam) és Madridban. 1984-ben egy nagy magyar költői antológiát mutatott be Görögországban; 1985-ben Csoóri Sándorral, Mezei Andrással, Domokos Jánossal és Turczi Istvánnal együtt Izraelbe hívták meg; 1989-ben nemzetközi költőtalálkozón vett részt Indiában. 1960 és 1998 között sokszor járt Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán, Szarajevóban; 1967-ben a macedóniai Strugában a Költői Esték Különdíját vehette át, 1992-ben életművéért megkapta a Strugai Költői Esték Arany Koszorúját.
Korábban, 1975–1976-ban Nobel-díjra terjesztették elő. 1971-ben megkapta a Radnóti Miklós-díj fődíját, s 1973-ban újra Kossuth-díjban részesítették (arany fokozat). Tulajdonosa a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének.
1956 után első új kötetének (Harc a fehér báránnyal) a megjelenését 1965-ig nem engedélyezték, s a benne lévő egyik vers – a József Attila sírja – újra heves támadásokat váltott ki vele szemben. 1965 után azonban minden kötete időben megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteménye is napvilágot láthatott (Juhász Ferenc művei – 1. Versek és époszok, 2. Époszok és versek, 3. Versprózák). A Szépirodalmi Könyvkiadó megszűnte után (1991) a Pannon Kiadó és a Littera Nova vállalja soros köteteinek kiadását. 1960-ban angol nyelven is megjelent egy-egy versgyűjteménye: először a Penguin Kiadó publikált egy kötetet, melyben Weöres Sándorral együtt szerepelt. Majd az Oxford Kiadó tette közzé válogatott verseit Duczynska Ilona és Kenneth McRobbie fordításában. Ezek mellett verseskönyvei jelentek meg németül (Suhrkamp), finnül, svédül, lengyelül, litvánul, héberül, olaszul, franciául, bolgárul és szerbül. Megkapta a Művészeti Alap Nagydíját. 1993-ban a Strugai Arany Koszorú átadásakor egy kétnyelvű (magyar–macedón) verseskönyve is megjelent Pascal Gilevski fordításában és tanulmányával.
1963-ban kapcsolódott be az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, melynek 1974-től 1991-ig főszerkesztője volt. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.
1978-ban feleségül veszi dr. Kilián Katalin orvost. Házasságukból két leány születik: Eszter (1979) és Anna (1980).
Művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán olvashatóak, valamint ugyanitt további információkat találhatnak művészetéről. (Az életrajz forrása: DIA.)
Költészete egyszerre volt primitív gúny, a legnagyobbaknak kijáró tisztelet s késhegyig menő szakmai viták tárgya. Személyes sorsába és a század második felén átívelő pályájának megítélésébe egyaránt vastagon beleszólt a politika. Nagy idők tanúja, súlyos titkok tudója, ahogy mondani szokás. A legnagyobb magyar költők egyike volt, "az utolsó mohikán". Élni, élni, élni című versében írja: "Ember-alakú szégyen gyötrelem-gond. / És a hús, a vér, a velő, az ér, a szem, az agy, a belső-szerv, a csont / már csak földet tud remélni! / De mégis élni, élni, élni, élni! / Mert mégis élni, élni, élni, élni!"
2011 decemberében a Litera nagyvizit-interjút készített a költővel, ebből az interjúból idézünk, a teljes beszélgetés első része itt, a második pedig itt olvasható el:
"Egy percig nem gondolom, hogy lezárult a pályád, mégis ha visszagondolsz, visszanézel erre a bő hatvan évre, mennyire vagy elégedett? Hogy érzed magad életed és pályád jelenlegi stádiumában? Mennyire boldog költő Juhász Ferenc?
Hogy boldog költő vagyok-e, erre nem fogok válaszolni: nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem tudok. Házasságomat, gyerekeimet illetően (most már unokám is van) természetesen boldog vagyok, hála Istennek pillanatnyilag anyagi gondjaim sincsenek. De ezeket a gondokat nem az irodalom oldja meg, hanem az irodalom környezete, ameddig még tart ez az egész. A fene tudja, hogy meddig tart. A barátaimnak szoktam mondani, ezzel szoktam megtréfálni őket, hogy megátkozlak! Erre rám néznek csodálkozva, mint ahogy a múlt héten a Hadik Kávéházban: „öregedj meg", ezt tudom neked ajánlani. Úgyhogy a kérdésedre azt válaszolom, hogy nagyon öreg vagyok ahhoz képest, hogy sose képzelegtem azon, mennyi időt érek meg. Most múltam 83 éves, augusztus 16-án. Édesanyám idős korában halt meg, 86 évesen, 1987-ben, apám viszont 42-43 éves korában. Én ezt sokszor leírtam, ezek köztudottak. Az öregség nagyon nehéz, de nekem nem boldogtalan súly. De hogy súly, az biztos, súlyegység, ami néha 5 deka, máskor 6 mázsa, ami már nagyon nehéz. Azt szoktam mondani, úgy érzem magam, hogy a nyakamtól fölfele a fejem úgy működik, mint egy atommáglya, és a nyakamtól lefele a testem egyre inkább olyan, mint egy temető. Kati mindig lehord, hogy miért mondok ilyeneket, de hát ez az igazság."
Juhász Ferenctől és róla még többet itt olvashatnak a Literán.
